Györfi Júlia: „Semmivel sem vagyok különlegesebb másoknál. Csak nagyobb az akaraterőm”

5984

Erika Mărginean írása

Egy csoportképen láttam meg őt először, egy alig néhány hónapja alapított párt női tanácsosjelöltjeiről készült fotón. Egy olyan helyi párt amely alulról felfelé építkezve a „fűszál mentén” indult el, felvállalja a sokszínűséget és nem fél a női konkurenciától sem. Ismerősnek jelöltem a közösségi oldalon, nem sokkal ezután pedig már úgy beszélgettünk, mintha hosszú évek óta ismernénk egymást.

Tudtam, hogy Györfi Júliának hívják, első ránézésre csak az tűnt fel, hogy valamivel alacsonyabb, mint a többiek. Csak amikor jobban megnéztük, akkot tűnt fel, hogy tulajdonképpen egy széken ült. Saját tapasztalatból tudom, milyen az, amikor az ember folyton mások segítségére szorul, vagy amikor úgy néznek rá, mintha a fogyaték ragályos lenne.

Megpróbáltam megismerni Júlia történetét

Egyszerű munkás család harmadik gyermekeként született, 1967 őszén. Szülei nagyon várták világra jövetelét, megszületése után azonban az orvosok közölték: a kislány nyitott hátgerinccel született. “Az orvosok nem adtak nekem túl sok esélyt az életre. Azt mondták, sem járni, sem beszélni nem fogok” – idézi fel Júlia.
A körülötte élők viszonyulása is hasonló volt. Senki nem hitt abban, hogy a gyógyíthatatlan betegséggel született, mozgássérült kislány valaha teljes életet élhet. Édesanyja azonban ragaszkodott ahhoz, hogy tanuljon, naponta elvitte az iskolába, és így sikerült kijárnia a nyolc osztályt. Ennél többre nem számíthat, hiszen az élet nehéz, nem neki való – mondták sokan.

A család négy gyermeke szigorú neveltetést kapott.

“Édesapám mindig közölte, hogy mikor mit kell tennünk, és nem tűrt ellenvetést. Huszonegynéhány éves koromig nem voltam mozgássérült gyerekek vagy felnőttek között” – emlékszik vissza.
“Voltak viszont egészséges barátnőim, akik nem szégyelltek velem mutatkozni. Nagyon sokat csatangoltunk együtt. Így teltek-múltak az évek, és lassan elkezdtem besegíteni a házi munkába is” – meséli Júlia. Úgy pucolt ablakot a székre fölmászva a kilencedik emeleten, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Mindemellett hat személyre főzött. Különféle apró cselekhez folyamodott, hogy megkönnyítse a saját dolgát. Valami azonban hiányzott.

Vágyakozva nézte a kinti világot

“Sokszor napokig bámultam kifelé az ablakon, néztem az embereket, a kinti világot. Vágyakozva figyeltem a külföldi rendszámú autókat, nagyon-nagyon vágytam arra, hogy messzi tájakra utazhassak. Mintha a tudatalattim már tudta volna, hogy első külföldi utam sorsfordító lesz” – mesél tovább Júlia.

Külföldi kirándulás

Egyik barátnőjének a látogatása gyökeres változást hozott az életébe. Ugyanabban a betegségben szenvedett, mint ő, de emigrált a 80-as években, és ezáltal esélye nyílt a normális életre. Ekkor döntötték el együtt, hogy Júliát megtanítják élni, hogy egy teljes, független élete lehessen. Adódott egy lehetőség számára egy magyarországi kirándulásra. “Természetesen nagyon izgultam, hiszen tudtam, hogy egyedül kell megtennem a hosszú utat, de nem féltem annyira, hogy mondtam le a nagy kalandról” – mondja Júlia. És megérte bátornak lenni. Mert abban a táborban szembesült azzal, hogy mozgássérült társai nem úgy élnek, mint ő. “Ők egyetemre jártak, autót vezettek, munkahelyük volt, párkapcsolatban éltek, sőt: néhánynak közülük gyereke, családja is volt, ami mifelénk akkor teljesen elképzelhetetlennek tűnt.” Akkor határozta el, hogy ledönti a korlátokat, és ő is lesz Valaki!

Érettségi 30 évesen

“Munkába szerettem volna állni, ehhez azonban nem volt elég a nyolc osztály, úgyhogy beiratkoztam az esti tagozatra, és elvégeztem a 10 osztályt, de ez sem bizonyult elégségesnek, mert akkor már az érettségit kérték. 30 évesen érettségiztem le” – mondja Júlia. Rögtön elkezdett pénztárosként dolgozni, napi 12 órát három évig, amíg bezárt az üzlet. Aztán elvégzett egy bőrdíszműves-képzést, bebizonyítva mindenkinek, hogy sérülten is boldogul az életben. Ezután végre hagyták, hogy kialakítsa saját otthonát, amelyre oly régen vágyott. “Ne túl kellemes egyedül élni, de elengedhetetlen a felnőtt léthez” – magyarázza Júlia.

Mozgássérültként körbeutazta Európát

A mozgássérülteket tömörítő HIFA egyesületben tevékenykedve gyakran volt alkalma külföldön járni. “Csodálatos tájakat láttunk Svájcban. Ja! És akkor utaztam először repülővel. Franciaországnak varázslatos konyhája van, nagyon finomak az ételeik. És ott van Ausztria lenyűgöző fővárosával, Béccsel, meg Róma a rengeteg történelmi hellyel. A kedvenceim azonban továbbra is a magyarországi táborok maradnak, mert ott tanultam meg élni, ott lettem először szerelmes… Persze nem elhanyagolandók a hazai táborok sem” – teszi hozzá Júlia. A Fraternitas csoport keretében megtanult bízni önmagában, aztán elvégzett néhány készségfejlesztő tanfolyamot, amelyek révén sokkal könnyebben meg tudja oldani a problémáit, “könnyebben kimászik a gödörből” – ahogy ő fogalmaz.

Egy hölgy önarcképe

“A jellemzőim között említeném, hogy nagyon makacs vagyok, mindig van valami, amit el akarok érni, és tudom, hogy azért meg kell dolgoznom. Tudom, hogy mindig fel kell állnom, és harcolnom kell azért a célért. Valamit valamiért! Mert ha csak panaszkodom, semmi sem történik. Én nem gondolom azt, hogy az akadályok legyőzésével azok el is tűnnek. Nem. Vannak olyan akadályok, olyan korlátaink, amelyekkel meg kell tanulnunk együtt élni. Viszont kitolhatjuk a határokat – és ez csak rajtunk múlik. Szükségünk van egymásra. Én megtanulom elfogadni a segítséget, te pedig megtanulsz segítséget nyújtani. “

“Nem szeretem, amikor sajnálattal tekintenek rám”

“Minden úgy van kialakítva, hogy a lehető legtermészetesebb legyen a két lábon és a kerekesszékkel közlekedők számára egyaránt. Beleolvadhatsz a társadalomba, eggyé válhatsz vele. Olyan jó érzés úgy sétálni, hogy senki nem bámul meg, hogy nem sajnálkoznak fölötted, hogy minden akadálymentes” – jellemzi Júlia az általa meglátogatott országokban tapasztaltakat.
“Csak nálunk olyan lehetetlen a szociális ellátórendszer. A törvényhozóknak is kellene tenniük egy sétát kerekesszékkel, hogy lássák, érezzék, hol tévednek, amikor ilyen törvényeket alkotnak” – ismerteti Júlia tanácsosi jelöltségének egyik okát.
Ezeken a dolgokon mifelénk is változtatni kell! Legalább az eljövendő generációk kedvéért. Mert Júlia már megtalálta a helyét a világban. Van saját otthona, van kedvese és autót vezet. Beszélgetésünkkor éppen egy újabb orvosi vizsgálat előtt állt.
“Reggel ismét jelentkeznem kell egy vizsgálatra, kell a szakorvosi véleményezés ahhoz, hogy megkapjam a 400 lejes betegnyugdíjat. 13 évig dolgoztam, most betegnyugdíjas vagyok, de minden évben jelentkeznem kell az orvosnál, amíg elérem a nyugdíjkorhatárt” – mondta, mielőtt elbúcsúztunk egymástól. Akkor döbbentem rá, hogy valóban óriási akaraterővel bír ez a nő.

Mindannyian sokat tanulhatunk tőle.

(Az írás eredeti román nyelvű változata a Corbii Albi portálon jelent meg és itt olvasható:
http://corbiialbi.ro/index.php/contact/673-gyorfi-julia-8222-nu-sunt-cu-nimic-mai-speciala-doar-mai-ambitioasa-8221/ )

DISTRIBUIȚI

Comentarii Facebook

NICIUN COMENTARIU

LĂSAȚI UN MESAJ